Szép napot mindenkinek!
Előző hétvégén elutaztam két napra Hinoharu városkájába, hogy részt vegyek a PTR Tenisz Fesztiválon, amire egy jó barátom hívott el. A Tenisz Fesztivál lényege az, hogy a PTR papírral rendelkező edzők amatőr tanítványai játsszanak egymással egy páros verseny keretében. A rendezvény két napos, az első nap 4 fős csapatokban voltunk, a második nap pedig két fősekben.
Hinoharu városa vonattal körülbelül 4 órára van Enától, ahol jelenleg tartózkodom, így korán reggel kellett indulnom szombaton. Sajnos még így is késve érkeztem a versenyre, annak ellenére, hogy a vonatom tökéletes pontossággal ért be. Japánban a vonatozás eléggé egyszerű, még egy olyan szerencsétlennek is, mint én. Az állomáson már várt Shinichi-san, hogy elvigyen a tenisz centrumba.
A hotel pár száz méteres körzetén belül körülbelül 12 teniszpálya volt és magát a létesítményt hatalmas erdőség vette körül. Onnan tiszta időben jól látható a Fuji hegy. Egyetlen hátránya a helynek, hogy a szúnyogok fél másodperc alatt felzabálnak és még arra is jut idejük, hogy táncot járjanak a csontjaidon. Baromi kellemetlen...
A kocsiból kiszállva egyenesen a teniszcsarnokba mentünk, ahol mindenki mosolyogva jött bemutatkozni, persze a mosolyok nevekkel is párosultak és ez elég nagy gondot okozott. A legtöbbre sajnos nem emlékszem, de azért a csapattársaimét igyekeztem megjegyezni. Mindenki nagyon kedves volt, viszont a bemutatkozások után mentem is pályára.
Az első nap 4 páros meccset játszottam, ebből 3 női volt, 1 vegyes páros. Shinichi-san többször megkért, hogy fogjam vissza magam, mert szegény nénik megijednek az erős labdáimtól. Kérésének nagyjából eleget is tettem, bár az eredményeken ez annyira nem látszott. Hármat nyertünk egy pedig döntetlen lett. A számolás másképp volt, mint egy rendes versenyen annak érdekében, hogy gyorsabban haladjunk.
A tenisz befejeztével elfoglaltuk a szállást. Én két csapattársammal kerültem egy szobába. Miután lepakoltunk mondták, hogy menjek velük a fürdőbe. Mikor mondtam, hogy nincsen nálam fürdőruha, akkor jóízűen nevetve közölték, hogy nem kell. A közös fürdőzésből úgy döntöttem kimaradok, de azért másnap reggel meglestem, hogyan is néz ki egy ilyen fürdő. Örültem, amiért nem mentem... Tiszta volt, de tényleg túlságosan intim egy magamfajta magyar lánynak.
A vacsorára egybegyűltünk az étkezőbe és csapatonként leültünk egy-egy asztalhoz. Körülbelül 50-en voltunk. Néhányan beszédet mondtak, köztük nekem is kellett, utána hozzáláttunk a vacsihoz. Svéd, azaz japán asztal, tele tenger gyümölcseivel, tésztával, salátával, levessel és még rengeteg jóval. Nem sikerült mindent megkóstolni...
A vacsora után alkalmam volt beszélgetni az egyik csapattársammal, aki már a 60-as éveiben járt. Rengeteget kérdezett Magyarországról, arról, hogy eredetileg honnan származnak a magyarok, stb. Mint kiderült munkája mellett rengeteget foglalkozik történelemmel is. Sajnáltam, hogy nem beszélünk egy nyelvet, mert úgy többet megtudhattam volna.
Miután kicsit lecsillapodtak a kedélyek, mindenki tele rakta a pocakját, kezdődhetett az eredményhirdetés. Csapatunk 4. helyen végzett. A díjat magunk választottuk ki, grippek, csuklószorítók, pulóverek, flakonok, kemping székek és még rengeteg egyéb nyeremény közül.
Vacsora után a csapatunk összegyűlt egy szobában és felbontottuk a Tokajit, amit ajándékba vittem. Mindenkinek nagyon ízlett. Jól éreztük magunkat, beszélgettünk, sokat nevettünk. Mire ágyba kerültem már hajnali 1 óra volt, de nem bántam.
Másnap reggel annál inkább átkoztam magam, amiért ilyen későn feküdtem le, de a remek reggeli és a Fuji gyönyörű látványa feldobta a hangulatom. A nap is kisütött és végre nem esett az eső.
A meccsek 9-kor kezdődtek, ezúttal viszont csak egy csapattársam volt, Suzuki-san. Jó pár nyert meccs után sikerült bejutnunk a döntőbe, ahol sajnos 6/4-re veszítettünk. Annyira viszont nem bántam, mert jól éreztem magam, de Suzuki-san nem győzött elnézést kérni, amiért elvesztettük a döntőt.
A verseny után nem sok időnk maradt, mert el kellett érnem a vonatom. Örültem, ha a díjat át tudtam venni. A közös fotózkodás után már szaladtunk is Shinichi-sannal az autóhoz. A pályaudvaron elbúcsúztam tőle, majd felszálltam a vonatomra.
A hazaút sajnos nem volt annyira sima. A hatalmas vihar miatt 50 percet késett a vonatom, így nem értem el a csatlakozást. Szerencsére Tsuyoshi-sant tudtam értesíteni, így értem tudott jönni autóval egy messzebbi pályaudvarra. Shinichi-sant rögtön felhívtuk, hogy még élek.
Összességében, remekül éreztem magam, sok új emberrel ismerkedtem meg és része lehettem egy új közösségnek. Remélem még lesznek ilyen fesztiválok a jövőben, amiken részt tudok venni.
Köszönöm a figyelmet! Hamarosan újra jelentkezem :)
2014. június 16., hétfő
2014. május 28., szerda
A praktikusság csúcsa
Üdvözlet!
A mai bejegyzésemben szeretnék felsorolni néhány dolgot azok közül, amiket praktikusnak találtam Japánban.
Az ajtók illetve az ablakok legtöbbször elhúzhatósak és egyetlen pöcökkel zárhatóak. A legtöbb ablakra szúnyoghálót is szereltek. Ez számomra külön öröm, mert otthon mindig ádáz harcot folytatok a szúnyogokkal és sosem nyerek.
Nem bajlódnak a padlófűtéssel, meg úgy általában a csempével sem, kivéve a fürdőszobát és a mosdót. Eddig minden házban parketta volt, ahol jártam. A nappaliban általában van egy fűtőszállal felszerelt nagy szőnyeg, ami azért fontos, mert a földön ülve esznek, kis asztalnál, így nem akarnak felfázni.
Szinte minden háztartásban található egy olyan párnás-támlás szék, aminek nincs lába, tehát olyan, mintha a földön ülnél egy párnán, de hátra tudsz dőlni. Én nagyon kényelmesnek találtam.
A fűtést és a hűtést megoldották légkondival, kell a fenének fűtőtest. Persze megvan ennek a rendszernek a maga hátránya is, de ebbe most nem szeretnék belemenni.
A fürdőszobák általában úgy vannak kialakítva, hogy van bennük egy kád, de zuhanyozni is lehet közvetlen mellette. Ha nem szeretnénk, hogy zuhanyvizünk kihűljön, akkor elég, ha rátesszük a műanyag kádfedőt, ami megtartja a hőt.
Beépíthető mosogatógép? Minek az, ha van olyan, amit feltehetnek a mosogató mellé és elmos egy kiadós ebéd után. Sokkal könnyebb bepakolni, mert nem kell hajolgatni. Persze kevesebb fér bele, mint egy nagy beépített mosogatóba, de azért hasznos.
A serpenyő szárításával nem kell foglalkozni, miután elmosták felrakják a tűzhelyre, a gázt maxra csavarják és már meg is száradt a serpenyő.
Ilyen-olyan kés, kanál, villa stb. stb. stb. mehet a kukába. Elég nekik a pálcika. A levest isszák, a húst meg általában kicsire vágják, ha nem, akkor felkapják pálcikával és harapják. Nem hangzik valami kulturáltnak (nem is az, nekünk európaiaknak), de lényegesen megkönnyíti az étkezést.
Konyhai időzíthető óra. Most komolyan, kivel nem fordult még elő, hogy feltette a tejet forrni és kifuttatta? Vagy a tésztát túlfőzte, mert jó volt a tévében a műsor? A japánok ezt megoldották egy kis, hűtőre rakható időzítővel, ami ha lejár, elkezd csipogni. Esélytelen, hogy megfeledkezz a tésztádról!
A rizsfőzőt remek találmánynak tartom, de tény, hogyha valaki nem szereti a ragacsos rizst, akkor annak ez nem fog tetszeni. A rizsfőzőben 40 perc, míg elkészül a rizs. Soknak tűnik, de nem az! Be lehet állítani rajta, hogy hány óra múlva legyen kész a rizs. Tegyük fel, hogy vacsorára rizst szeretnénk enni, de későn fogok hazaérni. Probléma megoldva, 8 órával előbb felteszem a rizst, beállítom az időt és mire hazaérek pont készen lesz a rizsem.
A legtöbb autó automata. Mondhat akárki akármit, de lássuk be, hogy egyszerűbb egy automata autót vezetni, mint egy manuálisat.
A benzinkutaknál közvetlen a tank mellett lehet fizetni, nem kell besétálni az üzletbe. A gép kártyát és készpénzt is elfogad.
A bevásárlás a kedvencem. Nem óriási bevásárló kocsik vannak, hanem kicsik, amikre két műanyag kosár is felfér, egyik alulra, másik felülre. A műanyag kosarak egymásba tehetőek. Mindenkinek van saját kosara, amit az első vásárlásakor megvesz a szupermarketben, majd magával visz minden vásárlásra. A bolt kosarai vörösek, míg a vásárlóké fehérek. A vörös kosárba pakolunk az áruházban, majd fizetéskor az eladó átpakol a mi kosarunkba. De nem ám akárhogy! Szépen rendszerezve, a nehezeket alulra a könnyebbeket felülre, a hideget a hideggel, a meleget a meleggel, zöldséget a zöldség mellé és így tovább. A kocsinál már csak annyi a dolgunk, hogy levesszük a kiskocsiról a kosarunkat és berakjuk a kocsiba, majd visszatoljuk a helyére a kiskocsit. Megjegyzésként leírnám, hogy az eladóknak a pénzzel annyi a dolguk, hogy beteszik a gépbe az érméket és a papírpénzt, amit az megszámol és a visszajárót automatikusan kiadja.
És végül a legjobbat tartogattam utoljára. A WC! Atya-gatya én szeretnék egy ilyet otthonra. Az ülőke melegíthető, továbbá a Wc és a bidé egybe van építve. Tehát dolgunk végeztével csupán annyit kell tennünk, hogy kiválasztjuk milyen erősségű és hőmérsékletű vízsugárral szeretnénk alsó részünket megmosni, megnyomjuk a panelon található gombot és voálá! Alsó-fertály mosás egyetlen gombnyomással. Ja, ne is említsem, hogy amint felállunk, a vécé lehúzza önmagát.
Mára ennyi lenne, ha eszembe jutna még valami, ígérem a következő bejegyzésemben leírom!
Köszönöm a figyelmeteket :)
A mai bejegyzésemben szeretnék felsorolni néhány dolgot azok közül, amiket praktikusnak találtam Japánban.
Az ajtók illetve az ablakok legtöbbször elhúzhatósak és egyetlen pöcökkel zárhatóak. A legtöbb ablakra szúnyoghálót is szereltek. Ez számomra külön öröm, mert otthon mindig ádáz harcot folytatok a szúnyogokkal és sosem nyerek.
Nem bajlódnak a padlófűtéssel, meg úgy általában a csempével sem, kivéve a fürdőszobát és a mosdót. Eddig minden házban parketta volt, ahol jártam. A nappaliban általában van egy fűtőszállal felszerelt nagy szőnyeg, ami azért fontos, mert a földön ülve esznek, kis asztalnál, így nem akarnak felfázni.
Szinte minden háztartásban található egy olyan párnás-támlás szék, aminek nincs lába, tehát olyan, mintha a földön ülnél egy párnán, de hátra tudsz dőlni. Én nagyon kényelmesnek találtam.
A fűtést és a hűtést megoldották légkondival, kell a fenének fűtőtest. Persze megvan ennek a rendszernek a maga hátránya is, de ebbe most nem szeretnék belemenni.
A fürdőszobák általában úgy vannak kialakítva, hogy van bennük egy kád, de zuhanyozni is lehet közvetlen mellette. Ha nem szeretnénk, hogy zuhanyvizünk kihűljön, akkor elég, ha rátesszük a műanyag kádfedőt, ami megtartja a hőt.
Beépíthető mosogatógép? Minek az, ha van olyan, amit feltehetnek a mosogató mellé és elmos egy kiadós ebéd után. Sokkal könnyebb bepakolni, mert nem kell hajolgatni. Persze kevesebb fér bele, mint egy nagy beépített mosogatóba, de azért hasznos.
A serpenyő szárításával nem kell foglalkozni, miután elmosták felrakják a tűzhelyre, a gázt maxra csavarják és már meg is száradt a serpenyő.
Ilyen-olyan kés, kanál, villa stb. stb. stb. mehet a kukába. Elég nekik a pálcika. A levest isszák, a húst meg általában kicsire vágják, ha nem, akkor felkapják pálcikával és harapják. Nem hangzik valami kulturáltnak (nem is az, nekünk európaiaknak), de lényegesen megkönnyíti az étkezést.
Konyhai időzíthető óra. Most komolyan, kivel nem fordult még elő, hogy feltette a tejet forrni és kifuttatta? Vagy a tésztát túlfőzte, mert jó volt a tévében a műsor? A japánok ezt megoldották egy kis, hűtőre rakható időzítővel, ami ha lejár, elkezd csipogni. Esélytelen, hogy megfeledkezz a tésztádról!
A rizsfőzőt remek találmánynak tartom, de tény, hogyha valaki nem szereti a ragacsos rizst, akkor annak ez nem fog tetszeni. A rizsfőzőben 40 perc, míg elkészül a rizs. Soknak tűnik, de nem az! Be lehet állítani rajta, hogy hány óra múlva legyen kész a rizs. Tegyük fel, hogy vacsorára rizst szeretnénk enni, de későn fogok hazaérni. Probléma megoldva, 8 órával előbb felteszem a rizst, beállítom az időt és mire hazaérek pont készen lesz a rizsem.
A legtöbb autó automata. Mondhat akárki akármit, de lássuk be, hogy egyszerűbb egy automata autót vezetni, mint egy manuálisat.
A benzinkutaknál közvetlen a tank mellett lehet fizetni, nem kell besétálni az üzletbe. A gép kártyát és készpénzt is elfogad.
A bevásárlás a kedvencem. Nem óriási bevásárló kocsik vannak, hanem kicsik, amikre két műanyag kosár is felfér, egyik alulra, másik felülre. A műanyag kosarak egymásba tehetőek. Mindenkinek van saját kosara, amit az első vásárlásakor megvesz a szupermarketben, majd magával visz minden vásárlásra. A bolt kosarai vörösek, míg a vásárlóké fehérek. A vörös kosárba pakolunk az áruházban, majd fizetéskor az eladó átpakol a mi kosarunkba. De nem ám akárhogy! Szépen rendszerezve, a nehezeket alulra a könnyebbeket felülre, a hideget a hideggel, a meleget a meleggel, zöldséget a zöldség mellé és így tovább. A kocsinál már csak annyi a dolgunk, hogy levesszük a kiskocsiról a kosarunkat és berakjuk a kocsiba, majd visszatoljuk a helyére a kiskocsit. Megjegyzésként leírnám, hogy az eladóknak a pénzzel annyi a dolguk, hogy beteszik a gépbe az érméket és a papírpénzt, amit az megszámol és a visszajárót automatikusan kiadja.
És végül a legjobbat tartogattam utoljára. A WC! Atya-gatya én szeretnék egy ilyet otthonra. Az ülőke melegíthető, továbbá a Wc és a bidé egybe van építve. Tehát dolgunk végeztével csupán annyit kell tennünk, hogy kiválasztjuk milyen erősségű és hőmérsékletű vízsugárral szeretnénk alsó részünket megmosni, megnyomjuk a panelon található gombot és voálá! Alsó-fertály mosás egyetlen gombnyomással. Ja, ne is említsem, hogy amint felállunk, a vécé lehúzza önmagát.
Mára ennyi lenne, ha eszembe jutna még valami, ígérem a következő bejegyzésemben leírom!
Köszönöm a figyelmeteket :)
2014. május 19., hétfő
Napjaim
Üdv!
Ígértem, hogy fogok írni magamról is a következő bejegyzésemben, így ennek most eleget teszek.
Továbbra is remekül érzem magam. Nemrég megkérdezte az egyik itteni, hogy nincs-e honvágyam. Egyáltalán nincs! Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem hiányoznak az otthoni barátaim és a családom. Számomra a HONvágy más jelentéssel bír, abban nincs benne a szeretteim hiánya, mert ha benne lenne, akkor bárhol is lennék, honvágyam lenne.
A napjaim általában tenisszel, edzéssel és teniszedzéssel telnek. Változatos, mi? Nem kell megijedni, van ebben bőven változatosság. Vegyük például a teniszt. Az anyuka mindig megkér, hogy álljak be hozzájuk párosozni. A "hozzájuk" általában más embereket takar, így sosem unalmas a játék. Amatőr teniszezők, de ez ne tévesszen meg senkit. Sokkal több tapasztalatuk van párosban, mint nekem, ezért vannak esetek, mikor rendesen megnehezítik a dolgom.
Továbbá végre hazajött Yuriko, aki az Egyesült Államokban jár egyetemre tenisz ösztöndíjjal. Vele is sikerült már egyszer játszanom, de sajnos utána rögtön beteg is lett. Nagyon kedves lány, az angolt remekül beszéli (halelúja) és körülbelül velem egy szinten játszik, ami külön öröm volt, mert megnyugtatott abban, hogy ha kint leszek egyetemen, akkor nem fognak leütni a pályáról. A kinti életről csupa jót mesélt, egyedül a kajával vannak problémái, de azzal kinek nem...?
Az edzősködés kicsit változott. Általában 1 órával később kezdek és a legkisebbeket már csak szombaton kell edzenem. Helyettük megkaptam a Juniorokat, azaz a gimnazistákat. Jó nekik edzést tartani, mert vannak már olyan szinten, hogy azokat csinálhassák, amiket régebben nekem is kellett. Viszonylag gyorsan meg tudom értetni magam velük angolul, bár azért vannak néha érdekességek. Múltkor például szerettem volna, ha nekilátnak a feladatnak és mondtam: "Sztart!" (tudom, hogy nem így kell írni, de így kell kiejteni)
Néztek rám, mint borjú az új kapura. Visszakérdeztek párszor, elismételtem újra és újra, majd egyszer csak megszólalt az egyik: "Oh, Sztártó!" Yeah, sztártó...
Ha már a nyelvi nehézségeknél tartunk, rájöttem miért nem megy a japánoknak az angol. Az iskolákban az angol szavakat katakanákkal (japán szótagírás egyik fajtája) írják le, ami miatt változik a kiejtésük, mert a mássalhangzókat, az "N" kivételével, követi egy magánhangzó is. Ezért lett a "sztart" "sztártó". Ebből az következik, hogy egyszerűen képtelenek az élő beszédet megérteni. Ha leírom nekik, akkor már értik.
Persze vannak nagyon buta egyedek a japánok közt is, erre remek példa az a lány, akivel 2 napot együtt kellett töltenem, mert jött vissza látogatóba Ausztráliából és hozzám szállásolták el. Ugyan nem tudom kit látogatott, mert két napos ittléte alatt sehová nem ment és senkivel nem beszélgetett.
Ausztráliában 1 éve teniszakadémiára jár és csak japánokkal edz. Angolul körülbelül annyit tud, mint én az első angolórám után. Foggal-körömmel igyekeztem egy ideig kommunikálni vele, de végül feladtam. Megkérdeztem tőle, miért jár Ausztráliába teniszakadémiára. Nem tudott rá válaszolni és először azt hittem a nyelvi nehézségek miatt. Később, mint kiderült, azért nem tudott mit mondani, mert ő se tudja miért van kint... Bocsásson meg nekem mindenki, nem akarok gonosz lenni, de engem ennyire még senki nem irritált a butaságával, mint ez a lány. Pedig jóindulatú volt szegényke.
Legutóbb Tsuyoshi (főnököm) tartott egy versenyt kisgyerekeknek. Körülbelül 70 gyerek vett részt rajta, így szépen tele volt a klub. Az egyik érkező családból az apuka szerb, így amint meglátott leállt velem beszélgetni. Mint kiderült 12 éve dolgozik Japánban teniszedzőként és ismer engem a facebookról, egyik japán ismerősömön keresztül. Kicsi a világ...
8 éve él együtt japán feleségével. 3 gyerekük van, 2 fiú és 1 lány. Mindegyikük japán iskolába jár, de az apukájuk legtöbbször angolul beszél velük, ha pedig meglátogatják a nagyszülőket Szerbiában, akkor ott szerbül. Tehát a gyerekek már most tudnak 3 nyelvet. Nagyon helyes kis család. Elvileg 1 hónap múlva jönnek újra ugyanerre a versenyre és akkor találkozhatok velük megint.
Röviden most ennyi lenne, szép napot mindenkinek!
Ígértem, hogy fogok írni magamról is a következő bejegyzésemben, így ennek most eleget teszek.
Továbbra is remekül érzem magam. Nemrég megkérdezte az egyik itteni, hogy nincs-e honvágyam. Egyáltalán nincs! Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem hiányoznak az otthoni barátaim és a családom. Számomra a HONvágy más jelentéssel bír, abban nincs benne a szeretteim hiánya, mert ha benne lenne, akkor bárhol is lennék, honvágyam lenne.
A napjaim általában tenisszel, edzéssel és teniszedzéssel telnek. Változatos, mi? Nem kell megijedni, van ebben bőven változatosság. Vegyük például a teniszt. Az anyuka mindig megkér, hogy álljak be hozzájuk párosozni. A "hozzájuk" általában más embereket takar, így sosem unalmas a játék. Amatőr teniszezők, de ez ne tévesszen meg senkit. Sokkal több tapasztalatuk van párosban, mint nekem, ezért vannak esetek, mikor rendesen megnehezítik a dolgom.
Továbbá végre hazajött Yuriko, aki az Egyesült Államokban jár egyetemre tenisz ösztöndíjjal. Vele is sikerült már egyszer játszanom, de sajnos utána rögtön beteg is lett. Nagyon kedves lány, az angolt remekül beszéli (halelúja) és körülbelül velem egy szinten játszik, ami külön öröm volt, mert megnyugtatott abban, hogy ha kint leszek egyetemen, akkor nem fognak leütni a pályáról. A kinti életről csupa jót mesélt, egyedül a kajával vannak problémái, de azzal kinek nem...?
Az edzősködés kicsit változott. Általában 1 órával később kezdek és a legkisebbeket már csak szombaton kell edzenem. Helyettük megkaptam a Juniorokat, azaz a gimnazistákat. Jó nekik edzést tartani, mert vannak már olyan szinten, hogy azokat csinálhassák, amiket régebben nekem is kellett. Viszonylag gyorsan meg tudom értetni magam velük angolul, bár azért vannak néha érdekességek. Múltkor például szerettem volna, ha nekilátnak a feladatnak és mondtam: "Sztart!" (tudom, hogy nem így kell írni, de így kell kiejteni)
Néztek rám, mint borjú az új kapura. Visszakérdeztek párszor, elismételtem újra és újra, majd egyszer csak megszólalt az egyik: "Oh, Sztártó!" Yeah, sztártó...
Ha már a nyelvi nehézségeknél tartunk, rájöttem miért nem megy a japánoknak az angol. Az iskolákban az angol szavakat katakanákkal (japán szótagírás egyik fajtája) írják le, ami miatt változik a kiejtésük, mert a mássalhangzókat, az "N" kivételével, követi egy magánhangzó is. Ezért lett a "sztart" "sztártó". Ebből az következik, hogy egyszerűen képtelenek az élő beszédet megérteni. Ha leírom nekik, akkor már értik.
Persze vannak nagyon buta egyedek a japánok közt is, erre remek példa az a lány, akivel 2 napot együtt kellett töltenem, mert jött vissza látogatóba Ausztráliából és hozzám szállásolták el. Ugyan nem tudom kit látogatott, mert két napos ittléte alatt sehová nem ment és senkivel nem beszélgetett.
Ausztráliában 1 éve teniszakadémiára jár és csak japánokkal edz. Angolul körülbelül annyit tud, mint én az első angolórám után. Foggal-körömmel igyekeztem egy ideig kommunikálni vele, de végül feladtam. Megkérdeztem tőle, miért jár Ausztráliába teniszakadémiára. Nem tudott rá válaszolni és először azt hittem a nyelvi nehézségek miatt. Később, mint kiderült, azért nem tudott mit mondani, mert ő se tudja miért van kint... Bocsásson meg nekem mindenki, nem akarok gonosz lenni, de engem ennyire még senki nem irritált a butaságával, mint ez a lány. Pedig jóindulatú volt szegényke.
Legutóbb Tsuyoshi (főnököm) tartott egy versenyt kisgyerekeknek. Körülbelül 70 gyerek vett részt rajta, így szépen tele volt a klub. Az egyik érkező családból az apuka szerb, így amint meglátott leállt velem beszélgetni. Mint kiderült 12 éve dolgozik Japánban teniszedzőként és ismer engem a facebookról, egyik japán ismerősömön keresztül. Kicsi a világ...
8 éve él együtt japán feleségével. 3 gyerekük van, 2 fiú és 1 lány. Mindegyikük japán iskolába jár, de az apukájuk legtöbbször angolul beszél velük, ha pedig meglátogatják a nagyszülőket Szerbiában, akkor ott szerbül. Tehát a gyerekek már most tudnak 3 nyelvet. Nagyon helyes kis család. Elvileg 1 hónap múlva jönnek újra ugyanerre a versenyre és akkor találkozhatok velük megint.
Röviden most ennyi lenne, szép napot mindenkinek!
2014. május 13., kedd
Japán életstílus
Üdv!
Úgy döntöttem mostani bejegyzésemben leírom azon tapasztalataimat, amelyeket a japán családok működéséről szereztem. Érdekesnek találtam, mert sok mindenben eltér az európaitól.
Kezdjük a legelejétől. A lányok és fiúk közti párkapcsolat fiatal korban elég ritka. Ha mégis van, akkor fizikai érintkezésben maximum addig jutnak el, hogy megfogják egymás kezét, esetleg elcsattan egy csók valahol, ahol senki nem látja. Amennyiben ezt a határt átlépik, elég valószínű, hogy a későbbiekben össze fognak házasodni, persze vannak kivételek.
Míg Magyarországon egyre több fiatal bizonytalanodik el abban, hogy akar-e egyáltalán családot, addig Japánban ez a kérdés kevés ember fejében ötlik fel. Mivel nem akartam csupán tapasztalatra támaszkodni, így kicsit utánanéztem a házassági statisztikáknak, ami alapján alátámaszthatom azt az állításom, hogy körülbelül kétszer annyian házasodnak össze Japánban, mint Magyarországon és fele annyian válnak el, mint kis hazánkban.
Mi lehet ennek az oka? A legtöbb embernek valószínűleg az lenne a válasza, hogy a pénz hiánya okozza a hatalmas eltérést. Egyszerű válasz, de sajnos a probléma ennél sokkal összetettebb, ugyanis Dánia, Svédország, Norvégia, Anglia is hasonlóan magas elválási arányokat mutat, pedig tudomásom szerint ezek az országok nem szegények.
Japánban azt tapasztaltam, hogy a sikeres házasságok a kölcsönös tiszteleten és felelősségtudaton alapszanak. Ha egy fiúnak megtetszik egy lány és úgy dönt udvarolni kezd neki, akkor tényleg komoly kapcsolatban gondolkodik. Nem lehet csakúgy bókolgatni valakinek. A kimondott szavaknak súlya van és következménnyel járnak.
A fiúk tartanak a lányoktól. Nem egészen látom át ennek a miértjét, viszont valószínűleg nagy szerepet játszhat az, hogy egy házasságban a férfi és a nő közti szerep úgy van felosztva, hogy bármi történjék is, a férfinak kutya kötelessége eltartania feleségét, ráadásul legtöbbször a nő kezeli a pénzt. Kapaszkodjatok meg... Az étteremben a házasoknál legtöbbször a NŐ fizet!!! Nekem ez azért furcsa, mert a mi családunkban mindig ennek az ellenkezőjét láttam. Ilyen körülmények között valószínűleg a magyar fiatalok is jobban átgondolnák kivel kezdenek ki, nem? :D
Házasság = Gyerek. Bezony, bezony, jól látjátok. A házasságnak egyébként mi értelme lenne?
Tehetősebb családokban a gyerek megszületésekor a feleség háztartásbelivé válik élete végéig. Amennyiben anyagilag ez nem kivitelezhető, akkor a feleség is dolgozik, ha van gyerek, ha nincs gyerek.
Háztartásbeliként nagyon szép életük van a nőknek. A férfi reggeltől-estig melózik, míg a feleség ellátja az otthoni teendőket (főzés, mosás, takarítás) eljár rendszeresen sportolgatni, ami általában nem ingyen van, és felneveli a gyerekeket. Sok idejük van az ilyen feleségeknek, higgyetek nekem :D
A férfiak, mint már említettem, reggeltől-estig dolgoznak. Azért élnek, hogy ellássák a családjukat minden széppel és jóval. Annyira kötelességtudóan végzik ezt a feladatot, hogy néha még bele is halnak. "Karoushi" - azaz munka általi halál. Külön statisztikát is vezetnek azokról, akik így halnak meg.
Összefoglalva, a japánoknál, még ha egyre kevésbé is, de fennmaradt a házasság értéke és az azzal járó felelősség és kötelesség, köszönhetően a kevés csonka család gyermekeinek, akik továbbadják utódjaiknak azt, amit szüleiktől tanultak, láttak. A hangsúly a kölcsönös tiszteleten és felelősségtudaton van! Sajnos Magyarországon a házasságnak már nem sok értéke van, mivel sok a csonka család, a gyerekek nem látnak jó példát, így általában az ő családjuk sem lesz sokkal jobb. Ördögi kör...
A következő bejegyzésemben már magamról is fogok írni pár sort, nem kell aggódni :D
Mára ennyi lenne, hamarosan újra jelentkezem!
Úgy döntöttem mostani bejegyzésemben leírom azon tapasztalataimat, amelyeket a japán családok működéséről szereztem. Érdekesnek találtam, mert sok mindenben eltér az európaitól.
Kezdjük a legelejétől. A lányok és fiúk közti párkapcsolat fiatal korban elég ritka. Ha mégis van, akkor fizikai érintkezésben maximum addig jutnak el, hogy megfogják egymás kezét, esetleg elcsattan egy csók valahol, ahol senki nem látja. Amennyiben ezt a határt átlépik, elég valószínű, hogy a későbbiekben össze fognak házasodni, persze vannak kivételek.
Míg Magyarországon egyre több fiatal bizonytalanodik el abban, hogy akar-e egyáltalán családot, addig Japánban ez a kérdés kevés ember fejében ötlik fel. Mivel nem akartam csupán tapasztalatra támaszkodni, így kicsit utánanéztem a házassági statisztikáknak, ami alapján alátámaszthatom azt az állításom, hogy körülbelül kétszer annyian házasodnak össze Japánban, mint Magyarországon és fele annyian válnak el, mint kis hazánkban.
Mi lehet ennek az oka? A legtöbb embernek valószínűleg az lenne a válasza, hogy a pénz hiánya okozza a hatalmas eltérést. Egyszerű válasz, de sajnos a probléma ennél sokkal összetettebb, ugyanis Dánia, Svédország, Norvégia, Anglia is hasonlóan magas elválási arányokat mutat, pedig tudomásom szerint ezek az országok nem szegények.
Japánban azt tapasztaltam, hogy a sikeres házasságok a kölcsönös tiszteleten és felelősségtudaton alapszanak. Ha egy fiúnak megtetszik egy lány és úgy dönt udvarolni kezd neki, akkor tényleg komoly kapcsolatban gondolkodik. Nem lehet csakúgy bókolgatni valakinek. A kimondott szavaknak súlya van és következménnyel járnak.
A fiúk tartanak a lányoktól. Nem egészen látom át ennek a miértjét, viszont valószínűleg nagy szerepet játszhat az, hogy egy házasságban a férfi és a nő közti szerep úgy van felosztva, hogy bármi történjék is, a férfinak kutya kötelessége eltartania feleségét, ráadásul legtöbbször a nő kezeli a pénzt. Kapaszkodjatok meg... Az étteremben a házasoknál legtöbbször a NŐ fizet!!! Nekem ez azért furcsa, mert a mi családunkban mindig ennek az ellenkezőjét láttam. Ilyen körülmények között valószínűleg a magyar fiatalok is jobban átgondolnák kivel kezdenek ki, nem? :D
Házasság = Gyerek. Bezony, bezony, jól látjátok. A házasságnak egyébként mi értelme lenne?
Tehetősebb családokban a gyerek megszületésekor a feleség háztartásbelivé válik élete végéig. Amennyiben anyagilag ez nem kivitelezhető, akkor a feleség is dolgozik, ha van gyerek, ha nincs gyerek.
Háztartásbeliként nagyon szép életük van a nőknek. A férfi reggeltől-estig melózik, míg a feleség ellátja az otthoni teendőket (főzés, mosás, takarítás) eljár rendszeresen sportolgatni, ami általában nem ingyen van, és felneveli a gyerekeket. Sok idejük van az ilyen feleségeknek, higgyetek nekem :D
A férfiak, mint már említettem, reggeltől-estig dolgoznak. Azért élnek, hogy ellássák a családjukat minden széppel és jóval. Annyira kötelességtudóan végzik ezt a feladatot, hogy néha még bele is halnak. "Karoushi" - azaz munka általi halál. Külön statisztikát is vezetnek azokról, akik így halnak meg.
Összefoglalva, a japánoknál, még ha egyre kevésbé is, de fennmaradt a házasság értéke és az azzal járó felelősség és kötelesség, köszönhetően a kevés csonka család gyermekeinek, akik továbbadják utódjaiknak azt, amit szüleiktől tanultak, láttak. A hangsúly a kölcsönös tiszteleten és felelősségtudaton van! Sajnos Magyarországon a házasságnak már nem sok értéke van, mivel sok a csonka család, a gyerekek nem látnak jó példát, így általában az ő családjuk sem lesz sokkal jobb. Ördögi kör...
A következő bejegyzésemben már magamról is fogok írni pár sort, nem kell aggódni :D
Mára ennyi lenne, hamarosan újra jelentkezem!
2014. május 4., vasárnap
Üdvözletem!
Folytatnám ott, ahol abbahagytam legutóbb.Új családom (így fogom hívni őket, mert családtagnak érzem magam :D ) hazahozott és megmutatták hol fogok lakni. A két kislány, Mai-chan (6 éves) és Nana-chan (8 éves) föl-le rohangáltak, miközben hangosan mondták angolul mi hol van. Tsuyoshi-san (munkaadóm és a család feje) addig beágyazott Anyuval (hosszú és nehéz neve van, ezért eldöntöttem, hogy Anyának fogom hívni). A lakásról annyit, hogy az alsó szinten van, fent pedig a család lakik. Van benne konyha, nappali, fürdőszoba és két szoba. Bevallom, kisebb házikóra számítottam. Miután lepakoltam és körbevezettek, elmentünk vacsorázni egy közeli étterembe, ahol vacsi után még kis ajándékkal együtt fel is köszöntöttek szülinapom alkalmából. Nagyon örültem neki. Annyi szeretetet kaptam a kezdetektől fogva, hogy el se hittem.
A családi háztól 100 méterre van a teniszklub, továbbá 8 teniszpálya. Teniszeseknek érdekes lehet, hogy itt nem salak pálya van, hanem a földre ráhúztak egy műfüves réteget és arra szórtak homokot. Iszonyúan csúszik, de sebességre ugyanolyan, mint a salak. Párszor már sikerült eltaknyolnom, pedig nem vagyok az az elesős típus.
A teniszklubtól felfele 50 méterre laknak a nagyszülők. Náluk vacsoráztunk a második este. Szerettek volna a kedvemben járni, ezért otthoni készítésű sushit ettünk. Mivel hoztam a családomnak jó kis Tokaji bort, ezért megkértem őket, hogy igyuk azt a vacsora mellé. Vicces volt látni mennyire ízlett nekik, és hogy milyen gyorsan becsiccsentettek tőle. Olyan vörösek lettek, mint én 10 km futás után. Az este végére már nagyika együtt énekelt a tévében szereplő operaénekesekkel.
Később, mint kiderült, ez a teniszklub egy családi vállalkozás, amit még a nagypapa kezdett el. Miután átadta a fiának, nyitott 3 mosodát a városban és jelenleg abból élnek. Baromi gazdag az egész család, de ebből egy kívülálló semmit se lát. Náluk a gazdag ember nem ritka ember, így arra sincs szükség, hogy ezt mindenki felé mutassák. Aki szorgalmas az gazdag. Teljesen átlagos kocsijuk van, a ruháik nem feltűnőek, nem hordanak ilyen-olyan milliós értékű ékszereket stb. Teljesen más felfogással kezelik a pénzt, mint az európai népség.
Mostanra már kialakult a munkabeosztásom és megismerkedtem a legtöbb ittenivel. Mindenki boldog volt, hogy találkozhatott velem, sőt még angolul is motyogtak egy kicsit. Gyorsan bebizonyosodott mennyire nem helyes az a sztereotípia, hogy zárkózottak. Sokkal nyitottabbak és kedvesebbek, mint például a magyarok többsége.
A gyerekek 90%-a viszont meglepően félénk. A fiúk hozzám se mernek szólni, a lányok nagyon halkan mutatkoznak be és ritkán néznek az ember szemébe. A velem egykorúak is nagyrészt ilyenek. Úgy tűnik csak felnőtt korukra növik ki ezt a félénkséget. Persze itt is megtalálhatóak azon egyedek, akiket mi jó magyarok dudásoknak hívunk. Általában ők a leghangosabbak, legközvetlenebbek az összes kölök közül, és nekik köszönhetően egy idő után már a többiek is felbátorodnak.
Napi 3-4 órát kell dolgoznom és 3 csoportnak tartok edzést. Az első csoport 5-8 évesekből áll, velük még csak az alapokat vesszük át. Általában csak dobálom nekik a labdát, közben néha mutogatok, hogy mit csináljanak másképp, de beszélni csak elvétve szoktam, mert különben zavarba jönnek és elszaladnak. A második csoport a 8-12 éves korosztály, velük már lehet kosaras feladatokat csinálni. Mindent mondok angolul, a feladatokat én találom ki és a hibáikat is azonnal javítom. Ugyanez érvényes a harmadik csoportra is, ők 15-19 év között vannak. Az utóbbi két csoporttal élvezem a leginkább az edzéseket, mert nagyon gyorsan tanulnak és iszonyú szorgalmasan hajtják végre a feladatokat. Fegyelmezni egyáltalán nem kell. Látszik, hogy minden gyerek azért van itt, mert szeretne, nem pedig azért, mert muszáj. A magyaroknál sajnos nagyon gyakori jelenség, hogy a szülők erőltetik a teniszt és nem érdekli őket, ha a gyerekük nem akarja csinálni.
A kedvenceim a 8-12 évesek, mert annyira lelkesek és aranyosak, hogy az hihetetlen! Ráadásul, mindig mikor hozzám kerülnek, akkor őrjöngenek örömükben. Igeeeeen!!!! Viriiiiiii! ^^ Jót tesz az önérzetemnek :)
Röviden ennyi, hamarosan újra jelentkezem!
Képek is lesznek fent facebookon!
2014. április 29., kedd
Japán
Kedves érdeklődő!
Mint láthatod eme blogba két éve nem került bejegyzés. Ennek rengeteg oka van, főleg az, hogy Viri lusta közzétenni csodálatos élményeit. Most viszont olyan események sorozata előtt vélte találni magát, hogy eldöntötte, újra nekiáll a blogírásnak. Most átadnám neki a szót.
Térjünk is a lényegre. Február környékén kiutaztam Japánba két hétre, és azalatt az idő alatt kaptam egy teniszedzői állást Japánban, kicsivel több, mint két hónapra. Ez a két hónap április huszonnyolcadikától fogva számolandó.
Elsősorban nem a pénzkeresés motivált, hanem a tapasztalatszerzés, mikor szóbeli megegyezés alapján elvállaltam az edzősködést. Izgatottan várom az első munkanapom, illetve a munkabeosztásom, hogy lássam mi vár rám. Egyelőre viszont kanyarodjunk vissza a csodálatos készülődéshez és utazáshoz.
Aki már valaha is utazott nagyobb útra az pontosan tudja, hogy mit értek azalatt, ha azt mondom, hogy a pakolás fizikai fájdalmai egyszerűen elviselhetetlenek. El kell ugyanis döntenie az embernek, hogy 2 hónapig a 30 db pólójából melyik 15-öt koptassa, az 5 cipőjéből melyik kettőt bűzösítse össze, hogy a gatyák armadájából melyik osztagot vigye ki gyakorlatra és a többi. Vasárnap indultam, szombaton kezdtem el pakolni és a végére már majdnem sírógörcsben törtem ki, hogy egyszerűen nem férek be. Idegességemben föl-le járkáltam, két lépést előre, hármat hátra tettem meg, közben pedig éles vezényszavakkal irányítottam a család többi tagját. Ennek persze az lett a vége, hogy mindenki nekem ugrált, de legalább nem haladtunk semmit. Vasárnap reggel is hatalmas felfordulás volt, de Édesanyám, az előző napi hibákból tanulva, úgy döntött, hogy ugrabugrálás helyett, inkább megvarrja az otthonka gatyámat, ami igazából teljesen mindegy hol lyukas, hisz senki nem látja. Egy fontos pakoló tagot vesztettünk el azon a szörnyű napon...
Végül sikerült időben elhagyni a főhadiszállást és kiérni a frontra. Sima becsatlakozás, minden olyan egyszerűen ment. A búcsúzások nem idéztek elő özönvizet, így szerencsére nem kellett "ember a gátra", a túlsúlyos táskám pici-pocijával udvariasságból nem foglalkoztak, az se zavart senkit, hogy két kézipoggyászom van, mivel ebből az egyiket laptop táskának álcáztam és a jegyemmel is minden rendben volt. Nagyon gyanúsan csendes a táj... Megvettem kedvenc Füles rejtvényem, nehogy egy pillanatra is unatkozhassak, majd gondosan nekiláttam a 4-es kapu előtt a kitöltésének. Ez volt a jel! Óh, ha én ezt előre tudom, akkor nem engedek a kísértésnek és meghagyom Fülest Ferinek, hadd élvezzék ki egymás eszméletlenül eszméletesen alliterálós társaságát. De már hiába, azonnal hívták a nevem. Elkaptak! Rájöttek, hogy függő vagyok és nem tudok Füles nélkül élni... Jajj Füles, mibe kevertél... Odasomfordáltam bűntudó arccal a kapuhoz és meglepődve észleltem, hogy még nem buktam le, csak annyit akartak közölni velem, hogy törölték a Bécsből Naritába induló járatot, így Münchenbe fogok repülni és onnan Hanedába. Megnyugtattak, hogy nem vagyok egyedül, üljek le a másik két emberhez, akik így jártak, és várjak étlen-szomjan 2 órát. Repestem a boldogságtól, amiért nem jöttek rá Fülessel folytatott viszonyomra, de azért úgy tettem, mintha iszonyúan mérgelődnék a történtek miatt. Felhívtam a családi nyomozóirodát, írtam a Japánban állomásozó veteránnak, Shinichi-sannak, majd lerágtam az összes körmöm azon kattogva, vajon elérem-e a 11:50-kor Tokióból induló buszomat, ha 9:55-re érkezik be a gépem Hanedára.
Az égi szellemek meghallgathatták imáimat, mert az út hátralevő részében minden simán ment. Új útitársammal, Zitával, aki ugyanúgy járt, mint én, gyorsan összebarátkoztam. Az óceáni járat Münchenből Hanedára jobb nem is lehetett volna. Olyan modern gépen utaztunk, hogy nem tudtam betelni vele. Az utaskísérők 10 percenként lengették végig magukat a repülőn italt és különböző snackeket felszolgálva. Ennek az lett az eredménye, hogy rengetegszer kihasználhattam a vasmadár hasában (igen, a hasában) található ürítő helységet, ahová lépcső vezetett le. Végre nem kellett pöceszagban rohadni több ezer méter magasságban. A kajáról továbbra is megvan azon véleményem, hogy nem embernek való (a mini zsemle komolyan romlott volt!!!).
Hanedába kicsit előbb érkeztünk meg, mint kellett volna, de nyugalomra még így se volt semmi okom, köszönhetően Zitának, aki beparáztatott, hogy 20 év alatt nem lehet nálam alkohol és ha megnézik a táskám tuti feltartanak a vámosok 3 remek Tokajimmal együtt, amit nem velem szeretnének majd elfogyasztani. Szerencsére problémamentesen becsempésztem magamat Japánba és már rohantam is a metróhoz, hogy mehessek tovább Tokióba, ahonnan a buszom indult. Igen ám, de a mi pályaudvaraink összetéve nincsenek akkorák, hogy éreztethessem az itteni állomás méreteit. Azért nagy nehezen, izzadságban úszva, belemet kiköpve megtaláltam a buszállomást, ahonnan mehettem tovább.
A távolságin kb. 5 órát ültem, mire megérkeztem Nakatsugawára, ahol felvett munkaadóm feleségével és két kislányával egyetemben. A kocsiút alatt beszélgettünk, jókat nevettünk, míg haza nem érkeztünk.
To be continued!
Mint láthatod eme blogba két éve nem került bejegyzés. Ennek rengeteg oka van, főleg az, hogy Viri lusta közzétenni csodálatos élményeit. Most viszont olyan események sorozata előtt vélte találni magát, hogy eldöntötte, újra nekiáll a blogírásnak. Most átadnám neki a szót.
Térjünk is a lényegre. Február környékén kiutaztam Japánba két hétre, és azalatt az idő alatt kaptam egy teniszedzői állást Japánban, kicsivel több, mint két hónapra. Ez a két hónap április huszonnyolcadikától fogva számolandó.
Elsősorban nem a pénzkeresés motivált, hanem a tapasztalatszerzés, mikor szóbeli megegyezés alapján elvállaltam az edzősködést. Izgatottan várom az első munkanapom, illetve a munkabeosztásom, hogy lássam mi vár rám. Egyelőre viszont kanyarodjunk vissza a csodálatos készülődéshez és utazáshoz.
Aki már valaha is utazott nagyobb útra az pontosan tudja, hogy mit értek azalatt, ha azt mondom, hogy a pakolás fizikai fájdalmai egyszerűen elviselhetetlenek. El kell ugyanis döntenie az embernek, hogy 2 hónapig a 30 db pólójából melyik 15-öt koptassa, az 5 cipőjéből melyik kettőt bűzösítse össze, hogy a gatyák armadájából melyik osztagot vigye ki gyakorlatra és a többi. Vasárnap indultam, szombaton kezdtem el pakolni és a végére már majdnem sírógörcsben törtem ki, hogy egyszerűen nem férek be. Idegességemben föl-le járkáltam, két lépést előre, hármat hátra tettem meg, közben pedig éles vezényszavakkal irányítottam a család többi tagját. Ennek persze az lett a vége, hogy mindenki nekem ugrált, de legalább nem haladtunk semmit. Vasárnap reggel is hatalmas felfordulás volt, de Édesanyám, az előző napi hibákból tanulva, úgy döntött, hogy ugrabugrálás helyett, inkább megvarrja az otthonka gatyámat, ami igazából teljesen mindegy hol lyukas, hisz senki nem látja. Egy fontos pakoló tagot vesztettünk el azon a szörnyű napon...
Végül sikerült időben elhagyni a főhadiszállást és kiérni a frontra. Sima becsatlakozás, minden olyan egyszerűen ment. A búcsúzások nem idéztek elő özönvizet, így szerencsére nem kellett "ember a gátra", a túlsúlyos táskám pici-pocijával udvariasságból nem foglalkoztak, az se zavart senkit, hogy két kézipoggyászom van, mivel ebből az egyiket laptop táskának álcáztam és a jegyemmel is minden rendben volt. Nagyon gyanúsan csendes a táj... Megvettem kedvenc Füles rejtvényem, nehogy egy pillanatra is unatkozhassak, majd gondosan nekiláttam a 4-es kapu előtt a kitöltésének. Ez volt a jel! Óh, ha én ezt előre tudom, akkor nem engedek a kísértésnek és meghagyom Fülest Ferinek, hadd élvezzék ki egymás eszméletlenül eszméletesen alliterálós társaságát. De már hiába, azonnal hívták a nevem. Elkaptak! Rájöttek, hogy függő vagyok és nem tudok Füles nélkül élni... Jajj Füles, mibe kevertél... Odasomfordáltam bűntudó arccal a kapuhoz és meglepődve észleltem, hogy még nem buktam le, csak annyit akartak közölni velem, hogy törölték a Bécsből Naritába induló járatot, így Münchenbe fogok repülni és onnan Hanedába. Megnyugtattak, hogy nem vagyok egyedül, üljek le a másik két emberhez, akik így jártak, és várjak étlen-szomjan 2 órát. Repestem a boldogságtól, amiért nem jöttek rá Fülessel folytatott viszonyomra, de azért úgy tettem, mintha iszonyúan mérgelődnék a történtek miatt. Felhívtam a családi nyomozóirodát, írtam a Japánban állomásozó veteránnak, Shinichi-sannak, majd lerágtam az összes körmöm azon kattogva, vajon elérem-e a 11:50-kor Tokióból induló buszomat, ha 9:55-re érkezik be a gépem Hanedára.
Az égi szellemek meghallgathatták imáimat, mert az út hátralevő részében minden simán ment. Új útitársammal, Zitával, aki ugyanúgy járt, mint én, gyorsan összebarátkoztam. Az óceáni járat Münchenből Hanedára jobb nem is lehetett volna. Olyan modern gépen utaztunk, hogy nem tudtam betelni vele. Az utaskísérők 10 percenként lengették végig magukat a repülőn italt és különböző snackeket felszolgálva. Ennek az lett az eredménye, hogy rengetegszer kihasználhattam a vasmadár hasában (igen, a hasában) található ürítő helységet, ahová lépcső vezetett le. Végre nem kellett pöceszagban rohadni több ezer méter magasságban. A kajáról továbbra is megvan azon véleményem, hogy nem embernek való (a mini zsemle komolyan romlott volt!!!).
Hanedába kicsit előbb érkeztünk meg, mint kellett volna, de nyugalomra még így se volt semmi okom, köszönhetően Zitának, aki beparáztatott, hogy 20 év alatt nem lehet nálam alkohol és ha megnézik a táskám tuti feltartanak a vámosok 3 remek Tokajimmal együtt, amit nem velem szeretnének majd elfogyasztani. Szerencsére problémamentesen becsempésztem magamat Japánba és már rohantam is a metróhoz, hogy mehessek tovább Tokióba, ahonnan a buszom indult. Igen ám, de a mi pályaudvaraink összetéve nincsenek akkorák, hogy éreztethessem az itteni állomás méreteit. Azért nagy nehezen, izzadságban úszva, belemet kiköpve megtaláltam a buszállomást, ahonnan mehettem tovább.
A távolságin kb. 5 órát ültem, mire megérkeztem Nakatsugawára, ahol felvett munkaadóm feleségével és két kislányával egyetemben. A kocsiút alatt beszélgettünk, jókat nevettünk, míg haza nem érkeztünk.
To be continued!
2012. április 29., vasárnap
Ujdonsagok
Kedves Barataim, Csaladom!
Ugy gondoltam itt az ideje annak, hogy ujra irjak magamrol egy kicsit.
Utolso iromanyom ota rengeteg dolog tortent, amibol parat most megosztok veletek.
Kezdjuk hat a tavaszi szunetemmel, ami nemreg volt.
Tavaszi szunet:
Kedves amerikai sulikban nagy szokas, hogy minel hosszabbra huzzak a szuneteket. Teli szunet mellett a tavaszi a masodik leghosszabb, ami nem csak nekunk, de a tanaroknak is kesz feludules. Ezt rendszeresen elmagyarazzak nekunk, nehogy megfeledkezzunk savanyu sorsukrol... Lassan megsajnalom oket :D
Mint mar emlitettem korabban masodik csaladom a magantanulas utjat valasztotta a gyerekeiknek, amit az Apuka naptarahoz igazitanak. Tehat mikor o nem dolgozik (amugy igazgato egy suliban) akkor a gyerekek is szabadsagot kapnak. Az o iskolajaban egy hettel kesobb kezdodott a szunet es csak egy hetes volt, ezert host anyum kitalalta, hogy o nem tud ugy tanitani, mikor ott vagyok, ezert talalnom kellett valaki mast, aki befogad. Teljesen egyetertettem vele ugyanis neha magamat is meglepem, milyen idegesito tudok lenni :D
Igy kotottem hat ki Louise Bakewell hazaban, aki rotarys es mar regota szeretett volna egy kis idot egyutt tolteni velem. Sajnos nem tudta mi var ra BUHAHAHAHAHA :D
Atkoltoztem hat hozza ket hetre. Ferjevel, Rick-el egy HATALMAS hazban, 4 emelettel. Az irodajuk kozvetlen a hazuk mellett talalhato, ami hasonlo meretekkel rendelkezik. Meg mielott arra gondolnatok, hogy a maffia tagjai, engedjetek meg, hogy leirjam mit csinalnak a felreertesek elkerulese vegett. Louise magan konyvelo, ferje pedig magan penzugyi tanacsado. Reggeltol-estig ko kemenyen dolgoznak es szepen megtoltik a zsebeiket, na meg persze nincs gyerek, aki elkoltson mindent :D Apumnak ismeros az eset. Jo sok haz araba kerultem mar Oo
Tavaszi szunetem elegge szinesen telt. Ugy gondoltam munkat keresek. Szerencsemre egyik rotarys talalt nekem egy csaladot, akinek szuksege volt egy bebiszitterre. En naivan elvallaltam napi $20ert, anelkul, hogy ismertem volna a kolkoket. Altalaban reggel 8.30tol delutan 2-ig voltam veluk, egy 9 eves lannyal es egy 6 eves fiuval. Egy szoval jellemeznem oket: KATASZTROFA! Szuleik elvaltak es anyukajukkal laknak egy potapaval. Teljes mertekben el vannak eresztve. Ha akarnak valamit csak elkezdenek visitani es mar meg is kapjak. Eletem leghosszabb napjait toltottem veluk, de valahogy tuleltem. Egyik nap ugy felidegesitett a kisifu, hogy majdnem fejen vagtam, de vegul csak karon ragadtam es behuztam a szobajaba, majd racsaptam az ajtot :D Ugy megszeppent, hogy szepen osszerakta a szobajat es bocsanatot kert. Tud ha akar, nem? :D
A lany nehezebb eset volt. Azt hitte, hogy o talalta fel a spanyol viaszt es rendszeresen kioktatott, hogy mit hogyan csinaljak. Egy ido utan megelegeltem es elmagyaraztam neki, hogy koromnal fogva ici-picivel tapasztaltabb vagyok mint o. Egyik alkalommal monopolyztunk es mivel nekem nem kell egyenkent szamolnom a lepeseimet, ezert ugraltam a babummal, ami ugy osszekavarta, hogy folyamatosan megkerdojelezte szamolasi tudasom. Nem vagyok egy atomfizikus, de 10-ig meg el tudok szamolni :D Sikerult megertenie!
Ugyanekkor a kisfiu rendszeresen hatalmas zokogasban tort ki, ha valami nem ugy tortent a jatek kozben, ahogy azt o eltervezte. En sem voltam piskota kiskoromban mikor nem nyertem, de szerintem a kiskolok kozelebe nem ertem. Visitott, felboritotta a jatekot es meg a penzt es leboritotta az asztalrol, egyenesen bele a kutya vizes taljaba. Kezdtem ugy erezni magam, mint a dilihazban.
Bebiszitterkedes mellett dolgoztam a Louisenak $10 oraberert. Eloszor fajlokat raktam el a mappajukba (nem a szamitogepen), ami piszkos munka volt, ugyanis a rengeteg mappa kozul meg kellett talalnom azt az egyet, amelyiken ugyanaz a nev volt. Sokszor hianyoztak a mappak, ami kulon megnehezitette a dolgom. Irodai munka utan, mentem ki a kertbe gazolni, majd olloval levagdosni a kerites korulotti fuvet, ami sikeresen feltorte a kezem es ket gyonyoru vizholyag keletkezett a kezemen. Anyuuuuuu bibis lettem :( :D
Nem szeretnem leirni mennyit kerestem, de azt elarulom, hogy egy olcsobb laptopra elegendot :D Eljen!
Mikor nem dolgoztam, akkor szorakoztam a kutyaval, vagy a Louise-al neztem filmet.
Szuletesnapomon Rick es Louise elvitt a Film Fesztivalra, ami lenyegeben arrol szol, hogy osszeallitanak egy ket oras musort kulonbozo videokbol, amik extrem sportolokat mutatnak be. A ket ora alatt volt egy szunet, amikor tombolat huztak es bejelentettek, hogy szuletesnapom van minimum 2000 ember elott. Gondolhatjatok, hogy fulig pirosodtam mikor a kommentator nagy nehezen kiejtette a nevem es felallitott, hogy mindenki lasson :D Az biztos, hogy ezt az elmenyt egy eletre nem fogom elfelejteni :)
Tavaszi szunetem gyorsan elszaladt es mehettem vissza az iskolaba.
Terjunk at a sportra:
Jelenleg softballozom, ami olyan mint a baseball csak lanyok jatszak, nagyobb a labda es kisebb a palya. Azt kell, hogy mondjam, hogy eletem legjobb sportja. Semmit nem elveztem meg ennyire. Akik ismerik a metat azok tudjak mirol beszelek, mert ahhoz hasonlo ;)
JV csapatban jatszom, ami a gyengebb csapat, fiatalobb lanyokkal, mivel tapasztalatlan vagyok, de jelenleg en vagyok az egyik legjobb jatekosuk a 13-as szamu mezben. Ha valamit sajnalni fogok, mikor hazamegyek, akkor az a softball lesz. Remek jatek, nem is ertem Europaban miert nem jatszak :(
Jelenlegi csaladom:
Egy hete megtortent az utolso csaladcserem. Host anyum neve Cindy, host-apume pedig Dave. 3 gyerekuk van Sierra, Chris, Aaron, mindegyik egyetemista, igy nincsenek itthon. Sierra szobajat kaptam, ami viszonylag nagy, tele poszterekkel es rajzokkal. Gyorsan rajottem hogy szereti a muveszetet. Ugyanaz volt gimnaziumban a rajztanara, mint nekem, igy nem csodalom :)
Cindy konyvelo es foci edzo, Dave pedig tanar egy masik iskolaban. Mindketten imadjak a focit, ezert szamomra eselytelen volt kikerulni a korforgasbol. Elso talalkozasunkkor Cindy megkerdezte tolem:
-Fogsz focizni a csapatunkban?
-Hat nem is tudom, nem vagyok oda a fociert, plusz jonak se hivhatnam magam.
-Azert gondold at!
Masodik talalkozasunkkor (ez mar a koltozesem utan volt kozvetlenul) megint feltette a kerdest.
-Akkor hat fogsz focizni?
-Hat nem is tudom, lehet...
-Remek, mar van is neked egy mezem 19-essel!
-Ah, ok...........................
Es hat igy kerultem be a fociba. Hamar kiderult, hogy nem aldott meg az Atyauristen arany labakkal, viszont jo kis kapus vagyok. Holnap kezdodik a kikepzesem, mivel rengeteg tanulnivalom van. Szabalyok, technikak, okossagok, stb.
Osszevetve nagyon kedvelem a harmadik csaladomat is. Ugy tunik a szerencse mindig mellettem allt/all :)
Mindannyian nagyon hianyoztok, remelem, hogy minden rendben van otthon is :)
Kepek majd erkeznek valamikor, bar szivesen megfizetnek egy paparazzit, aki kesziti helyettem a kepeket, ugyanis en utalok fenykepezni :D
Puszi mindenkinek!
Ugy gondoltam itt az ideje annak, hogy ujra irjak magamrol egy kicsit.
Utolso iromanyom ota rengeteg dolog tortent, amibol parat most megosztok veletek.
Kezdjuk hat a tavaszi szunetemmel, ami nemreg volt.
Tavaszi szunet:
Kedves amerikai sulikban nagy szokas, hogy minel hosszabbra huzzak a szuneteket. Teli szunet mellett a tavaszi a masodik leghosszabb, ami nem csak nekunk, de a tanaroknak is kesz feludules. Ezt rendszeresen elmagyarazzak nekunk, nehogy megfeledkezzunk savanyu sorsukrol... Lassan megsajnalom oket :D
Mint mar emlitettem korabban masodik csaladom a magantanulas utjat valasztotta a gyerekeiknek, amit az Apuka naptarahoz igazitanak. Tehat mikor o nem dolgozik (amugy igazgato egy suliban) akkor a gyerekek is szabadsagot kapnak. Az o iskolajaban egy hettel kesobb kezdodott a szunet es csak egy hetes volt, ezert host anyum kitalalta, hogy o nem tud ugy tanitani, mikor ott vagyok, ezert talalnom kellett valaki mast, aki befogad. Teljesen egyetertettem vele ugyanis neha magamat is meglepem, milyen idegesito tudok lenni :D
Igy kotottem hat ki Louise Bakewell hazaban, aki rotarys es mar regota szeretett volna egy kis idot egyutt tolteni velem. Sajnos nem tudta mi var ra BUHAHAHAHAHA :D
Atkoltoztem hat hozza ket hetre. Ferjevel, Rick-el egy HATALMAS hazban, 4 emelettel. Az irodajuk kozvetlen a hazuk mellett talalhato, ami hasonlo meretekkel rendelkezik. Meg mielott arra gondolnatok, hogy a maffia tagjai, engedjetek meg, hogy leirjam mit csinalnak a felreertesek elkerulese vegett. Louise magan konyvelo, ferje pedig magan penzugyi tanacsado. Reggeltol-estig ko kemenyen dolgoznak es szepen megtoltik a zsebeiket, na meg persze nincs gyerek, aki elkoltson mindent :D Apumnak ismeros az eset. Jo sok haz araba kerultem mar Oo
Tavaszi szunetem elegge szinesen telt. Ugy gondoltam munkat keresek. Szerencsemre egyik rotarys talalt nekem egy csaladot, akinek szuksege volt egy bebiszitterre. En naivan elvallaltam napi $20ert, anelkul, hogy ismertem volna a kolkoket. Altalaban reggel 8.30tol delutan 2-ig voltam veluk, egy 9 eves lannyal es egy 6 eves fiuval. Egy szoval jellemeznem oket: KATASZTROFA! Szuleik elvaltak es anyukajukkal laknak egy potapaval. Teljes mertekben el vannak eresztve. Ha akarnak valamit csak elkezdenek visitani es mar meg is kapjak. Eletem leghosszabb napjait toltottem veluk, de valahogy tuleltem. Egyik nap ugy felidegesitett a kisifu, hogy majdnem fejen vagtam, de vegul csak karon ragadtam es behuztam a szobajaba, majd racsaptam az ajtot :D Ugy megszeppent, hogy szepen osszerakta a szobajat es bocsanatot kert. Tud ha akar, nem? :D
A lany nehezebb eset volt. Azt hitte, hogy o talalta fel a spanyol viaszt es rendszeresen kioktatott, hogy mit hogyan csinaljak. Egy ido utan megelegeltem es elmagyaraztam neki, hogy koromnal fogva ici-picivel tapasztaltabb vagyok mint o. Egyik alkalommal monopolyztunk es mivel nekem nem kell egyenkent szamolnom a lepeseimet, ezert ugraltam a babummal, ami ugy osszekavarta, hogy folyamatosan megkerdojelezte szamolasi tudasom. Nem vagyok egy atomfizikus, de 10-ig meg el tudok szamolni :D Sikerult megertenie!
Ugyanekkor a kisfiu rendszeresen hatalmas zokogasban tort ki, ha valami nem ugy tortent a jatek kozben, ahogy azt o eltervezte. En sem voltam piskota kiskoromban mikor nem nyertem, de szerintem a kiskolok kozelebe nem ertem. Visitott, felboritotta a jatekot es meg a penzt es leboritotta az asztalrol, egyenesen bele a kutya vizes taljaba. Kezdtem ugy erezni magam, mint a dilihazban.
Bebiszitterkedes mellett dolgoztam a Louisenak $10 oraberert. Eloszor fajlokat raktam el a mappajukba (nem a szamitogepen), ami piszkos munka volt, ugyanis a rengeteg mappa kozul meg kellett talalnom azt az egyet, amelyiken ugyanaz a nev volt. Sokszor hianyoztak a mappak, ami kulon megnehezitette a dolgom. Irodai munka utan, mentem ki a kertbe gazolni, majd olloval levagdosni a kerites korulotti fuvet, ami sikeresen feltorte a kezem es ket gyonyoru vizholyag keletkezett a kezemen. Anyuuuuuu bibis lettem :( :D
Nem szeretnem leirni mennyit kerestem, de azt elarulom, hogy egy olcsobb laptopra elegendot :D Eljen!
Mikor nem dolgoztam, akkor szorakoztam a kutyaval, vagy a Louise-al neztem filmet.
Szuletesnapomon Rick es Louise elvitt a Film Fesztivalra, ami lenyegeben arrol szol, hogy osszeallitanak egy ket oras musort kulonbozo videokbol, amik extrem sportolokat mutatnak be. A ket ora alatt volt egy szunet, amikor tombolat huztak es bejelentettek, hogy szuletesnapom van minimum 2000 ember elott. Gondolhatjatok, hogy fulig pirosodtam mikor a kommentator nagy nehezen kiejtette a nevem es felallitott, hogy mindenki lasson :D Az biztos, hogy ezt az elmenyt egy eletre nem fogom elfelejteni :)
Tavaszi szunetem gyorsan elszaladt es mehettem vissza az iskolaba.
Terjunk at a sportra:
Jelenleg softballozom, ami olyan mint a baseball csak lanyok jatszak, nagyobb a labda es kisebb a palya. Azt kell, hogy mondjam, hogy eletem legjobb sportja. Semmit nem elveztem meg ennyire. Akik ismerik a metat azok tudjak mirol beszelek, mert ahhoz hasonlo ;)
JV csapatban jatszom, ami a gyengebb csapat, fiatalobb lanyokkal, mivel tapasztalatlan vagyok, de jelenleg en vagyok az egyik legjobb jatekosuk a 13-as szamu mezben. Ha valamit sajnalni fogok, mikor hazamegyek, akkor az a softball lesz. Remek jatek, nem is ertem Europaban miert nem jatszak :(
Jelenlegi csaladom:
Egy hete megtortent az utolso csaladcserem. Host anyum neve Cindy, host-apume pedig Dave. 3 gyerekuk van Sierra, Chris, Aaron, mindegyik egyetemista, igy nincsenek itthon. Sierra szobajat kaptam, ami viszonylag nagy, tele poszterekkel es rajzokkal. Gyorsan rajottem hogy szereti a muveszetet. Ugyanaz volt gimnaziumban a rajztanara, mint nekem, igy nem csodalom :)
Cindy konyvelo es foci edzo, Dave pedig tanar egy masik iskolaban. Mindketten imadjak a focit, ezert szamomra eselytelen volt kikerulni a korforgasbol. Elso talalkozasunkkor Cindy megkerdezte tolem:
-Fogsz focizni a csapatunkban?
-Hat nem is tudom, nem vagyok oda a fociert, plusz jonak se hivhatnam magam.
-Azert gondold at!
Masodik talalkozasunkkor (ez mar a koltozesem utan volt kozvetlenul) megint feltette a kerdest.
-Akkor hat fogsz focizni?
-Hat nem is tudom, lehet...
-Remek, mar van is neked egy mezem 19-essel!
-Ah, ok...........................
Es hat igy kerultem be a fociba. Hamar kiderult, hogy nem aldott meg az Atyauristen arany labakkal, viszont jo kis kapus vagyok. Holnap kezdodik a kikepzesem, mivel rengeteg tanulnivalom van. Szabalyok, technikak, okossagok, stb.
Osszevetve nagyon kedvelem a harmadik csaladomat is. Ugy tunik a szerencse mindig mellettem allt/all :)
Mindannyian nagyon hianyoztok, remelem, hogy minden rendben van otthon is :)
Kepek majd erkeznek valamikor, bar szivesen megfizetnek egy paparazzit, aki kesziti helyettem a kepeket, ugyanis en utalok fenykepezni :D
Puszi mindenkinek!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)