Japán

Kedves érdeklődő!

Mint láthatod eme blogba két éve nem került bejegyzés. Ennek rengeteg oka van, főleg az, hogy Viri lusta közzétenni csodálatos élményeit. Most viszont olyan események sorozata előtt vélte találni magát, hogy eldöntötte, újra nekiáll a blogírásnak. Most átadnám neki a szót.
Térjünk is a lényegre. Február környékén kiutaztam Japánba két hétre, és azalatt az idő alatt kaptam egy teniszedzői állást Japánban, kicsivel több, mint két hónapra. Ez a két hónap április huszonnyolcadikától fogva számolandó.
Elsősorban nem a pénzkeresés motivált, hanem a tapasztalatszerzés, mikor szóbeli megegyezés alapján elvállaltam az edzősködést. Izgatottan várom az első munkanapom, illetve a munkabeosztásom, hogy lássam mi vár rám. Egyelőre viszont kanyarodjunk vissza a csodálatos készülődéshez és utazáshoz.
Aki már valaha is utazott nagyobb útra az pontosan tudja, hogy mit értek azalatt, ha azt mondom, hogy a pakolás fizikai fájdalmai egyszerűen elviselhetetlenek. El kell ugyanis döntenie az embernek, hogy 2 hónapig a 30 db pólójából melyik 15-öt koptassa, az 5 cipőjéből melyik kettőt bűzösítse össze, hogy a gatyák armadájából melyik osztagot vigye ki gyakorlatra és a többi. Vasárnap indultam, szombaton kezdtem el pakolni és a végére már majdnem sírógörcsben törtem ki, hogy egyszerűen nem férek be. Idegességemben föl-le járkáltam, két lépést előre, hármat hátra tettem meg, közben pedig éles vezényszavakkal irányítottam a család többi tagját. Ennek persze az lett a vége, hogy mindenki nekem ugrált, de legalább nem haladtunk semmit. Vasárnap reggel is hatalmas felfordulás volt, de Édesanyám, az előző napi hibákból tanulva, úgy döntött, hogy ugrabugrálás helyett, inkább megvarrja az otthonka gatyámat, ami igazából teljesen mindegy hol lyukas, hisz senki nem látja. Egy fontos pakoló tagot vesztettünk el azon a szörnyű napon...
Végül sikerült időben elhagyni a főhadiszállást és kiérni a frontra. Sima becsatlakozás, minden olyan egyszerűen ment. A búcsúzások  nem idéztek elő özönvizet, így szerencsére nem kellett "ember a gátra", a túlsúlyos táskám pici-pocijával udvariasságból nem foglalkoztak, az se zavart senkit, hogy két kézipoggyászom van, mivel ebből az egyiket laptop táskának álcáztam és a jegyemmel is minden rendben volt. Nagyon gyanúsan csendes a táj... Megvettem kedvenc Füles rejtvényem, nehogy egy pillanatra is unatkozhassak, majd gondosan nekiláttam a 4-es kapu előtt a kitöltésének. Ez volt a jel! Óh, ha én ezt előre tudom, akkor nem engedek a kísértésnek és meghagyom Fülest Ferinek, hadd élvezzék ki egymás eszméletlenül eszméletesen alliterálós társaságát. De már hiába, azonnal hívták a nevem. Elkaptak! Rájöttek, hogy függő vagyok és nem tudok Füles nélkül élni... Jajj Füles, mibe kevertél... Odasomfordáltam bűntudó arccal a kapuhoz és meglepődve észleltem, hogy még nem buktam le, csak annyit akartak közölni velem, hogy törölték a Bécsből Naritába induló járatot, így Münchenbe fogok repülni és onnan Hanedába. Megnyugtattak, hogy nem vagyok egyedül, üljek le a másik két emberhez, akik így jártak, és várjak étlen-szomjan 2 órát. Repestem a boldogságtól, amiért nem jöttek rá Fülessel folytatott viszonyomra, de azért úgy tettem, mintha iszonyúan mérgelődnék a történtek miatt. Felhívtam a családi nyomozóirodát, írtam a Japánban állomásozó veteránnak, Shinichi-sannak, majd lerágtam az összes körmöm azon kattogva, vajon elérem-e a 11:50-kor Tokióból induló buszomat, ha 9:55-re érkezik be a gépem Hanedára.
Az égi szellemek meghallgathatták imáimat, mert az út hátralevő részében minden simán ment. Új útitársammal, Zitával, aki ugyanúgy járt, mint én, gyorsan összebarátkoztam. Az óceáni járat Münchenből Hanedára jobb nem is lehetett volna. Olyan modern gépen utaztunk, hogy nem tudtam betelni vele. Az utaskísérők 10 percenként lengették végig magukat a repülőn italt és különböző snackeket felszolgálva. Ennek az lett az eredménye, hogy rengetegszer kihasználhattam a vasmadár hasában (igen, a hasában) található ürítő helységet, ahová lépcső vezetett le. Végre nem kellett pöceszagban rohadni több ezer méter magasságban. A kajáról továbbra is megvan azon véleményem, hogy nem embernek való (a mini zsemle komolyan romlott volt!!!).
Hanedába kicsit előbb érkeztünk meg, mint kellett volna, de nyugalomra még így se volt semmi okom, köszönhetően Zitának, aki beparáztatott, hogy 20 év alatt nem lehet nálam alkohol és ha megnézik a táskám tuti feltartanak a vámosok 3 remek Tokajimmal együtt, amit nem velem szeretnének majd elfogyasztani. Szerencsére problémamentesen becsempésztem magamat Japánba és már rohantam is a metróhoz, hogy mehessek tovább Tokióba, ahonnan a buszom indult. Igen ám, de a mi pályaudvaraink összetéve nincsenek akkorák, hogy éreztethessem az itteni állomás méreteit. Azért nagy nehezen, izzadságban úszva, belemet kiköpve megtaláltam a buszállomást, ahonnan mehettem tovább.
A távolságin kb. 5 órát ültem, mire megérkeztem Nakatsugawára, ahol felvett munkaadóm feleségével és két kislányával egyetemben. A kocsiút alatt beszélgettünk, jókat nevettünk, míg haza nem érkeztünk.

To be continued!