Szép napot mindenkinek!
Előző hétvégén elutaztam két napra Hinoharu városkájába, hogy részt vegyek a PTR Tenisz Fesztiválon, amire egy jó barátom hívott el. A Tenisz Fesztivál lényege az, hogy a PTR papírral rendelkező edzők amatőr tanítványai játsszanak egymással egy páros verseny keretében. A rendezvény két napos, az első nap 4 fős csapatokban voltunk, a második nap pedig két fősekben.
Hinoharu városa vonattal körülbelül 4 órára van Enától, ahol jelenleg tartózkodom, így korán reggel kellett indulnom szombaton. Sajnos még így is késve érkeztem a versenyre, annak ellenére, hogy a vonatom tökéletes pontossággal ért be. Japánban a vonatozás eléggé egyszerű, még egy olyan szerencsétlennek is, mint én. Az állomáson már várt Shinichi-san, hogy elvigyen a tenisz centrumba.
A hotel pár száz méteres körzetén belül körülbelül 12 teniszpálya volt és magát a létesítményt hatalmas erdőség vette körül. Onnan tiszta időben jól látható a Fuji hegy. Egyetlen hátránya a helynek, hogy a szúnyogok fél másodperc alatt felzabálnak és még arra is jut idejük, hogy táncot járjanak a csontjaidon. Baromi kellemetlen...
A kocsiból kiszállva egyenesen a teniszcsarnokba mentünk, ahol mindenki mosolyogva jött bemutatkozni, persze a mosolyok nevekkel is párosultak és ez elég nagy gondot okozott. A legtöbbre sajnos nem emlékszem, de azért a csapattársaimét igyekeztem megjegyezni. Mindenki nagyon kedves volt, viszont a bemutatkozások után mentem is pályára.
Az első nap 4 páros meccset játszottam, ebből 3 női volt, 1 vegyes páros. Shinichi-san többször megkért, hogy fogjam vissza magam, mert szegény nénik megijednek az erős labdáimtól. Kérésének nagyjából eleget is tettem, bár az eredményeken ez annyira nem látszott. Hármat nyertünk egy pedig döntetlen lett. A számolás másképp volt, mint egy rendes versenyen annak érdekében, hogy gyorsabban haladjunk.
A tenisz befejeztével elfoglaltuk a szállást. Én két csapattársammal kerültem egy szobába. Miután lepakoltunk mondták, hogy menjek velük a fürdőbe. Mikor mondtam, hogy nincsen nálam fürdőruha, akkor jóízűen nevetve közölték, hogy nem kell. A közös fürdőzésből úgy döntöttem kimaradok, de azért másnap reggel meglestem, hogyan is néz ki egy ilyen fürdő. Örültem, amiért nem mentem... Tiszta volt, de tényleg túlságosan intim egy magamfajta magyar lánynak.
A vacsorára egybegyűltünk az étkezőbe és csapatonként leültünk egy-egy asztalhoz. Körülbelül 50-en voltunk. Néhányan beszédet mondtak, köztük nekem is kellett, utána hozzáláttunk a vacsihoz. Svéd, azaz japán asztal, tele tenger gyümölcseivel, tésztával, salátával, levessel és még rengeteg jóval. Nem sikerült mindent megkóstolni...
A vacsora után alkalmam volt beszélgetni az egyik csapattársammal, aki már a 60-as éveiben járt. Rengeteget kérdezett Magyarországról, arról, hogy eredetileg honnan származnak a magyarok, stb. Mint kiderült munkája mellett rengeteget foglalkozik történelemmel is. Sajnáltam, hogy nem beszélünk egy nyelvet, mert úgy többet megtudhattam volna.
Miután kicsit lecsillapodtak a kedélyek, mindenki tele rakta a pocakját, kezdődhetett az eredményhirdetés. Csapatunk 4. helyen végzett. A díjat magunk választottuk ki, grippek, csuklószorítók, pulóverek, flakonok, kemping székek és még rengeteg egyéb nyeremény közül.
Vacsora után a csapatunk összegyűlt egy szobában és felbontottuk a Tokajit, amit ajándékba vittem. Mindenkinek nagyon ízlett. Jól éreztük magunkat, beszélgettünk, sokat nevettünk. Mire ágyba kerültem már hajnali 1 óra volt, de nem bántam.
Másnap reggel annál inkább átkoztam magam, amiért ilyen későn feküdtem le, de a remek reggeli és a Fuji gyönyörű látványa feldobta a hangulatom. A nap is kisütött és végre nem esett az eső.
A meccsek 9-kor kezdődtek, ezúttal viszont csak egy csapattársam volt, Suzuki-san. Jó pár nyert meccs után sikerült bejutnunk a döntőbe, ahol sajnos 6/4-re veszítettünk. Annyira viszont nem bántam, mert jól éreztem magam, de Suzuki-san nem győzött elnézést kérni, amiért elvesztettük a döntőt.
A verseny után nem sok időnk maradt, mert el kellett érnem a vonatom. Örültem, ha a díjat át tudtam venni. A közös fotózkodás után már szaladtunk is Shinichi-sannal az autóhoz. A pályaudvaron elbúcsúztam tőle, majd felszálltam a vonatomra.
A hazaút sajnos nem volt annyira sima. A hatalmas vihar miatt 50 percet késett a vonatom, így nem értem el a csatlakozást. Szerencsére Tsuyoshi-sant tudtam értesíteni, így értem tudott jönni autóval egy messzebbi pályaudvarra. Shinichi-sant rögtön felhívtuk, hogy még élek.
Összességében, remekül éreztem magam, sok új emberrel ismerkedtem meg és része lehettem egy új közösségnek. Remélem még lesznek ilyen fesztiválok a jövőben, amiken részt tudok venni.
Köszönöm a figyelmet! Hamarosan újra jelentkezem :)
